Nagy T. Katalin –––
BUNKER
A kilencvenes években a magyar textilművészetben újra előtérbe került a tradicionális eszközökkel és az új anyagokkal való kísérletezés, a festői gondolkodásmód. Ebben a szellemi közegben indult el Páger Bernadett pályája. Az Iparművészeti Főiskola szőnyeg- és szövöttanyag-tervező szakának hallgatójaként, 1998-ban, tanulmányokat folytathatott Finnországban, a vantai egyetemen. A finn design és textilművészet megismerése nagy hatással volt képi világának alakulására.
Az azóta eltelt több mint két évtized során Páger művészetét a konvenciókkal való szakítás és a tradíciók megtartása egyszerre jellemezte. Otthonosan mozgott a design, a lakberendezés, a belsőépítészet területén, leginkább természetes anyagokkal dolgozott, szőtt, nemezelt, varrt, applikált, állandóan kísérletezett, újabb területeket meghódítva.
Az azóta eltelt több mint két évtized során Páger művészetét a konvenciókkal való szakítás és a tradíciók megtartása egyszerre jellemezte. Otthonosan mozgott a design, a lakberendezés, a belsőépítészet területén, leginkább természetes anyagokkal dolgozott, szőtt, nemezelt, varrt, applikált, állandóan kísérletezett, újabb területeket meghódítva.
A Bunker című kiállításon bemutatott alkotások festett és szőtt képek sorozataiból állnak, melyek formavilágukban és anyaghasználatukban igen változatos képet mutatnak.
A festmények improvizatív módon, spaklival gyorsan felvitt gesztusokkal rögzítik a művész pillanatnyi érzéseit, gondolatait. A gesztusnyalábok hol ingatag építményekké rendeződnek, hol egy összeomlott farakáshoz válnak hasonlatossá.
A szövőszéken készült alkotások jóval hosszabb időt igényelnek, tervezettebbek, de itt is lehetőség van a pillanatnyi elképzelések érvényesülésének, mert a sajátos technika, az egyes fonalak szövés közbeni behúzása, teret adhat a frissen született döntéseknek. Tervezettség és rögtönzés, rend és rendbontás – kéz a kézben járnak Páger művészetében.
Textiljeit nevezhetnénk életszöveteknek, mert a művész bevallása szerint igyekeznek leképezni a gyermekkor emlékeit, a gyermekkori örömöket és bánatokat, traumákat. Különösen igaz ez az Of course falikárpit-sorozatra, melynek egyes darabjai élő szövetként viselkednek, magukba szívják a környezet fényhatásait, s reakcióba lépnek azokkal. A művész emlékezete tudati mintázatokat teremt, a kézzel behúzott vonal-, illetve fonalkötegek olykor megbicsaklanak, mintha a szálak alól kimenne a talaj. Értelmezhetjük úgyis a látványt, hogy a szövettől elálló fonalak valamiféle sebhelyek, lelki fájdalmak jelzései az életszöveteken. A világító zsinórrajzolatok repetitív narratívája, imamalomszerű skandálása egyben gyógyír is, hiszen kibeszélik a poszttraumatikus létállapotokat.
A világító, irizáló zsinórok piros, kék, sárga színekben pompáznak, a behúzással ízesülnek a lenszövettel. A fénnyel feltöltődő, fluoreszkáló vonalrajzolatok térbe rántják a kompozíciókat, a lépcsőzetes ritmusokkal tagolt ábrázolások geometrikus térkonstrukciókká alakulnak. A szőtt felületek az idő ciklikusságát és állandóságát hangsúlyozzák, a fonallépcsők lehetnek megtorpanások, kísérletek a kilépésre, a monotónia feloldására.
A Finnországban, két alkalommal, ösztöndíjasként eltöltött idő egyik hozadéka a ryijy technika megismerése és elsajátítása volt. A ryijy szőnyegek ősi skandináv textíliák, amelyek a történelem előtti időkből származnak, talán
a viking kultúra részét is képezték. A finn ryijy szőnyegek szövésének hagyománya a 14. és 15. századig vezethető vissza. A 16. században a ryijy textileket ágytakaróként használták, leginkább a finn kastélyokban és udvarházakban. A 19. századtól díszítő funkciót kaptak, falikárpitként, padlót díszítő szőnyegként, egyre népszerűbbek lettek. A finn folklórban is elterjedtek, ott készítőik, a szövőszéken kívüli technikát alkalmazzák, a professzionális textilművészek szövőszéken dolgoznak. Páger munkái is szövőszéken készülnek, a művész saját képére formálja ezt a ma is, igen népszerű, egyébként Marokkóból származó, északi technikát.
A Tada-sorozat darabjaiban használt videómagnószalagok váltják ki a fonalakat. A csillogó szalagok a legkisebb fuvallatra is berezdülnek, egyszerre keltenek optikai és hanghatást.
A szalagok talált anyagok, ám a művész privát szférájából származnak, Páger személyes életeseményeit rögzítő adathordozók. Ez a személyes, az önsorsból forrásozó matéria spirituális önarcképpé formálja az alkotást. Páger gyakran használ olyan anyagokat, amelyek képesek fényt elnyelni és azt egy meghatározott idő elteltével fokozatosan visszaadni a környezetüknek. Ezt a sajátos tulajdonságot használják ki például a láthatósági mellények, mely biztonságot adnak viselőjüknek, legyenek azok az utcai forgatagban dolgozó munkások vagy hajléktalan kéregetők. A white cube, egy galéria alapvetően biztonságos hely a műtárgyak számára, a megvilágítás láthatóvá teszi az alkotásokat, s az őrzés is általában adott. Páger számára a láthatóság felerősítése metaforikus jelentőségű, egyfajta együttérzés kifejeződése, ugyanakkor mivel munkái, ahogy említettem, életszövetek, az ő személyes sorsának, életének szövetei, fénylő tulajdonságuk az önvédelemre is utal. A láthatóság szó hallatán, művészkörökben sokaknak beugrik a híres Paul Klee mondat: „A művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz.” Kissé viccesen, azt mondhatnánk, hogy a művész túlbiztosít, minden körülmények között láttatni akarja gondolatait és érzelmeit.
Végül némi magyarázattal tartozunk a címet illetőleg – Bunker. A bunker betonból készült fedezék, kis erőd, mely védelmet ad, de el is zár a külvilágtól, viszont lehetőséget kínál a szemlélődésre, és észrevétlenül megfigyelhetjük a bunkeren kívüli világot. Manapság a bunker-lét kiteljesedését tapasztalhatjuk meg, különösen a túlzsúfolt városokban. Páger számára a bunker a műterem, ahol kinyílhat, kiteljesedhet, felfegyverkezhet, hogy utána kiléphessen a veszélyekkel teli világba, megmutathassa önmagát – a munkáin keresztül egy nyilvános térben.
